Egy kém élete

Sanghaj, Kínai Köztársaság, Nemzetközi gyarmat
1936. március 10.

Walther von Abensberg mélyet szívott a kezében lévő cigarettából, és a füstöt élvezettel fújta ki. Munkaköre szerencsére lehetővé tette neki, hogy időnként hátradőljön és semmittevéssel édesített pillanatokban sokat gondolkodjon. Ellentétben a porosz származású hazai német nemesekkel, ő szívesen engedte szabadjára fantáziáját, és gyűlölte a katonás rendet. Bár ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy ő maga életében mindössze négyszer járt Németországban.
1902. december 25-én született meg Csingtao (vagy németül Tsingtao) városában, a német koncesszióban. Apja a helyi hivatalnokok között dolgozott, és az egész családjával oda települt. A koncessziós iskolában és iskolán kívül sokféle emberrel ismerkedett meg, akik több nemzetiség soraiból kerültek ki. Ő maga szívesen átjárt az osztrák-magyar koncesszióba, ahol a helyiekkel játszott. Talán ennek a sokféle behatásnak köszönhető, hogy ő másmilyen lett, mint a többiek. Az első japánokkal kapcsolatos élmény tizenkét évesen érte, amikor katonák lepték el a várost, és a távoli vizeken hatalmas acélmonstrumok tűntek fel. A város hamarosan csatatérré változott, és Wlather apja is fegyvert fogott a terület védelmére. Az ostrom hét napig tartott, azután a terület megadta magát, és az összes német katonát fogolytáborokba internálták. Így Walther és anyja hat évig nem láthatta viszont őt. Mivel így megszűnt az apa bére, és a kiutalt hivatali lakást is elvették, így igen rossz helyzetbe kerültek. Szerencsére egy japán tisztnek, Onosaka Kazuma hadnagynak megesett rajtuk a szíve, és segített a családon, még otthonába is befogadta őket. A fiatal fiú így pár hónapon belül megtanult japánul, és úgy tekintett Onosakára, mint második apjára, és a fiával is jó barátságot alakított ki. Az évek múltak, és végül elérkezett 1919, a Versailles-i szerződés aláírása. Apját a következő évben repatriálták Németországba, ezért anyja is visszatelepült. Az ifjú Walther azonban a maradás mellett döntött, és egy német cég itteni munkásaként helyezkedett el. Jó nyelvismerete miatt hamar a kínai leányvállalat vezetője lett. A kis vállalat terjeszkedett, és a befolyó pénzből egy tisztességes házat vett Sanghajban. Onosakával még mindig tartotta a kapcsolatot, és időnként Japánba látogatott. 1929. október 29. egy szörnyű nap volt mindenki számára, hiszen összeomlott az amerikai pénzpiac, és ez magával rántotta a teljes világgazdaságot is. Többek között az a cég is csődbe ment, amelynek kínai leányvállalatát Walther vezetette. Ő azonban már előre értesült a leendő csődről, ezért a helyi leányvállalatot néhány barátjával együtt megvették igen olcsón. Az összeomlás miatt a vállalat egy ideig még veszteségesen termelt, ám a német termékek importálása és a kínai nyersanyagok exportálása azért továbbra is sikerült.
1932. január 28-án is Sanghajban volt, amikor a barbár kínai erők betörtek a szomszédos japán koncesszióba, mindenkit megölve, aki az útjukba került. Két japán származású üzlettársa is meghalt a harcokban, és a cég ottani raktárai leégtek. És ami még rosszabb, Onosaka, második apja is elesett a harcokban: egy kínai lövész fejbe lőtte. Ez igen megviselte őt, és elhatározta, hogy mindent megtesz a Kuomintang rezsim bukásáért.
1933-ban a veszteségek ellenére cége már nyereséges volt, és ekkor került Hitler is hatalomra, amit Walther közömbösen fogadott. Azonban, amikor még abban az évben Németországban járt, akkor úgy érezte, a Führer csodát művelt. Előtte kétszer járt az anyaországban, a Weimar-i Köztársaság idején, és látta, hogy miket művel az akkor szocialista kormányzás, hogy az állam tehetetlen és korrupt, a rendőrök a legnagyobb bűnözők és az embereket állati ösztöneik hajtják, miközben Berlin piroslámpás negyedeit járják. A Führer egy jól működő precíz országot hozott létre, és ezért cserébe ő még a katonás rendet is elviselhető hátránynak látta. Ezért az Abwehr még akkor beszervezte, hogy írjon nekik jelentéseket Sanghajról, az üzleti világról, és egyáltalán mindenről. Ez egy új korszak kezdete volt…

Kopogás zökkentette ki gondolkodásából. Kicsit ideges volt, mert utálta, ha ilyenkor megzavarták.
- Jöjjön be Hans! – mondta, és igyekezett idegességét leplezni. A titkára belépett, és megigazította nyakkendőjét.
- Uram, a különleges vendégünk hajója most érkezett meg a kikötőbe.
- Remek, Hans – válaszolta kissé felvidultabban. – Akkor küldessen érte, és kísérjék ide.
- Igenis! – bólintott a húszas éveiben járó szőke fiú, és elhagyta az irodát.

Onosaka Takatoro kimérten ült aranybarna lován, miközben Sanghaj forgalmas és tömény szagú utcáit járta. Mindenfelől hangzavar és az étel árus standok forró gőze fogadta a főutcán végig haladókat. Ma reggel ért Sanghaj-ba a hajó amivel érkezett és lábát újra erre az áldott és átkozott földre kellett tennie. Áldott, mert itt töltötte gyermekkorát és rengeteg szép emlék fűzte ehhez az ezerarcú városhoz, átkozott, mert sok évvel ezelőtt el kellett hagynia és apját elvesztette a kínai kuomintang és gengszterek támadásában ami immáron négy éve történt. Nem járt már itt régóta, mióta 20 éves korában apja elküldte szülővárosába Oszakába, hogy ott a Császári Kadét Akadémián tanuljon. Úgy gondolta akkor, hogy mikor visszatér apja büszke lesz rá, ehelyett apja halálának emléke tépi szívét bármerre néz ebben a városban. Takatoro Japánban született 1908. március 19.-én, de már kisgyermek korában ide hozták szülei ugyanis apját ide vezényelték. Gyakorlatilag itt nőtt föl és rengeteg barátságot ápolt a külföldiekkel is akik ebben a nemzetközi városban éltek. Ma is egy ilyen régi barátjához Waltherhez jött el. Takatoro azóta sikeresen elvégezte a tiszti iskolát és ahogy apja, ő is hadnagyként lépett Sanghaj földjére. Más ember lett, lelke megkeményedett melynek legárulkodóbb jele tekintete. Nem úgy nézett már a kínaiakra, mint szívderítő sokaságra, játszópajtásokra, körüllakókra...nem többek a szemében most már a legtöbben, mint egy barbár csürhe, mely akármelyik pillanatban képes barbár cselekedetre. Megérkezett a német cég épület elé, leszállt lováról, melyet otthonról hozott magával és megigazította kardját, apja egyetlen olyan tárgyát mely visszakerült hozzá egy hűséges altiszt révén. Ránézett a kardra és mélyet sóhajtott, majd fölemelte tekintetét a bejáratra, megkeményítette vonásait és határozottan lépett be az épületbe. A portás egy titkárhoz vezette, aki bebocsájtást kért...egy ismerős hang hallatszott ki az irodából, majd miután a szőke titkár kijött, belépett az ajtón. Walther megférfiasodott, de még mindig felismerte régi énjét tekintetében, miután felnézett és széles mosolyra húzta száját meglátván őt. Walther felkelt és megszorították egymás kezét. ( Takatoro vele szemben nem a szokásos meghajlást használta )
- Jó újra látni téged Walther. ... körbe nézett és elismerően bólogatott. - Látom örökölted apádtól az üzleti érzéked és vezető lettél...

Walther elmosolyodott, ahogy meglátta régi barátját. Végigmérte szépen csillogó egyenruháját és kézszorítással üdvözölték egymást.
- Köszönöm a dicséretet, jól megy a cég – mondta, miközben hellyel kínálta Onosakát, és közben magyarázni kezdett – Bár még kis cég vagyunk, nagy az érdeklődés felénk Németországban. Van pár jó ismerősöm az NSDAP-ban, és ők elhalmoznak megrendeléssel. Meg néha idegenvezetőket is adok nekik, mert szeretne Kínába meg Tibetbe jönni kirándulni és szórakozni és közben úgy csinálni, mintha valami árja faj után kutatnának…
Itt egy pillanatra elhallgatott, miközben egy kevéske szakét öntött ki mindkettőjüknek. Igazán kedvelte ezt a rizspálinkát, amire még nevelőapja szoktatta rá.
- És neked hogy megy a sorod? Látom ide helyeztek a katonai erőkhöz. Bár a támadás után azt hiszem már rendőrségnek hívják őket… - mondta, és kissé elszomorodott. – gondolom nehéz neked itt azok után, ami négy éve törént…
- Ugyan… - mondta Onosaka látszólag közömbösen, ám Walther ismerte annyira, hogy tudja, rossz témára terelődött a szó. Ezért odanyújtotta neki a szakét, és mindketten fenékig kiitták a kis csészét.
- Kérlek mesélj pár szót magadról, elég régen beszélgettünk – mondta kis csend után Walther ismét joviálisan mosolyogva. – Hogy mennek a dolgok odahaza?

Takatoro kissé gúnyos mosolyra húzta száját, mikor a "rendőrség" szót meghallotta.
- Rendőrség... igen így nevezik egyesek.
Lassan körbejárta az irodát és miközben neki kezdett mondandójának a helyiség berendezéseit nézegette, majd ki az ablakon, mely Sanghaj élettel teli utcáira nézett.
- Hamarosan minden meg fog változni, a Császár nem fogja sokáig tűrni azt, hogy ezek a kínaiak képzeljék magukat Ázsia urainak. Ma még ők itt a domináns hatalom...elhallgatott és Walther felé fordult - De vajon meddig lesz így?
Csang Kaj-sek egy barbár hadúr, még a saját népét sem tudja kordában tartani. Nem méltó ez a nép arra, hogy olyan hatalmat szerezzenek maguknak, mint amit most vizionálnak.
Takatoro gondterhelten megcsóválta fejét.
- Politika. Én magam hadnagy lettem, körülbelül épp akkor, amikor történt....az.
Mikor ezt a mondatát befejezte, inkább elterelte a szót.
-Egyszer Oszakában megpillantottam őfelségét, nagy élmény volt. Hiszek benne, hogy ő hivatott arra, hogy Ázsia méltó ura legyen.... és mi a helyzet Európában? Még mindig a szolga népek irányítják a kontinensedet?

Walther érdeklődve hallgatta Onosaka mondandóját Ázsia uralásáról, és Japán szerepéről. Ivott még egy kortyot, aztán ő is megszólalt:
- Igazából sosem érdekelt engem a politika, de amióta jártam a Führer Németországában, úgy érzem az anyaország is végre megfelelő vezetőre lelt. A weimari zsidó szenny eltűnt az országból, vele együtt a homokos bárok és a piroslámpás negyedek is. Végre abbamaradt az indirekt szellemi népirtás – magyarázott ismét, ugyanis ezt igazán szerette, kedvére való elfoglaltság volt. – Most már ott tartunk, hogy a bűnözés ismeretlen fogalom, és Németország lassan visszanyeri régi fényét. Én mondom neked, drága barátom, hogy ilyen rendszer alapján kéne az egész világot átformálni!
Walther még mindig az asztalánál ült, és néhány papírt rakott arrébb a kisebb káoszban, ami a vaskos tölgyfaasztalon uralkodott. Ekkor akadt a kezében egy igen régi, 1898-as levelezőlap, amely szinte az egyetlen dolog volt, amit meg tudott menteni apja Tsingtao-i hivatalnoki lakásából. Kicsit nézte a két apró figurát, majd megszólalt kissé keserűen:
- Sajnos a weimari idők még mindig kísértenek. Az akkor megígért katonai segítséget még mindig folyósítja a német kormány ennek a csürhének – jegyezte meg mintegy mellékesen, majd kis matatás után egy papírt vett elő – Az én cégem is érdekelt az elszállításában, hiszen ilyen időkben minden munkára szükség van. Nemrég érkezett egy szállítmányra való Panzer I-es tank a Nanjing-i kormánynak. Azt hiszem talán két vagy három napig egy jól őrzött sanghaji raktárban tartják őket.

Takatoro kissé indulatosan kérdezett vissza, természetesen nem Waltherre neheztelt, hanem az európai politikusok nehézfejűségére.
- Németország meddig működik még együtt a Kuomintangal? Az európaiak soha nem ismertek határt, ha az érdekeikről volt szó, most pedig egy hadúr rezsimjét támogatják.
Öntudatlanul is kardja markolatát szorította, nem hiába, látszott rajta, hogy beléjük verték a japán birodalmi politikát és feltétlen hűséget érzett a császára iránt, akinek megsértéséért akár vérre is menne bárkivel..ahogy a legtöbb japán tiszt is. Majd kissé nyugodtabban hozzá tette:
- Változnak az idők Walther... és majd egyszer választanod kell melyik oldalra állsz. Az pedig egy külön dolog, hogy a politikusaitok mit választanak és te mit teszel. Bízom benne, hogy meg fogod hozni a helyes döntést még idejében.
Hiába, Onosaka Takatoro felvérteződött egyfajta japán birodalmi felsőbbrendűséggel és szívéből nem lehetett kiszorítani a lángoló hazaszeretetet. Talán ezzel kompenzálta a vele történteket, illetve ezzel védekezett a lelki fájdalmak ellen, melyek hőn szeretett apja halála miatt érték.
Tekintete a papírt fogó barátjára terelődött, majd mintha csak otthon lenne, töltött magának és Walthernek a szakéból és odanyújtotta neki.
- Mi is a helyzet ezekkel a harckocsikkal?

Walther csendben hallgatta végig Takatoro indulatos kitörését. Igazából nem nagyon tudott volna hozzászólni a témához úgy, hogy közben azzal nem sérti meg barátját és érzéseit. Ő maga hitt abban, hogy amit a Führer gondol, az bizonyára teljesen helyes kell, hogy legyen. Ennek ellenére a nácizmus eszméjéhez nem vonzódott, csak a Führer karakterisztikája és eredményei vezették rá arra, hogy amit ő tesz, az mindig helyes. Egyedüli kivétel volt az antiszemitizmus, amelyet ő is mélyen vallott. A zsidók voltak azok, akik elpusztították Németországot a világháborúban, bevonták az USA-t a harcokba és megalázó békét kényszerítettek a népre.
- Ami a tankokat illeti – szólalt meg rövid hallgatás után. – Valószínűleg a kommunisták ellen fogják őket bevetni. Csang legfőbb ellenségének a kommunistákat tekinti, ezért is engedte át Mandzsúriát harc nélkül. Bár Csang azért tartalékolja az elit hadosztályait, akiknek német fegyvereik vannak. Lehetséges, hogy a tankok itt maradnak Sanghaj környékén.

Takatoro egy pillanatra elgondolkozott, érdekesnek találta Walther elképzeléseit az európai helyzetről azonban nem igazán érdekelte, hogy mi folyik a távoli kontinensen. Mindenesetre örült, hogy van ez a Führernek nevezett valaki aki rákoppint a nyugati államok orrára. Egyelőre azonban rengeteg feladat és cél várt beteljesítésre itt Ázsiában, legfőképpen keleten, sem a kommunista, sem a kínai nacionalista csürhe nem erősödhet meg annyira, hogy veszélyeztesse a Császár pozícióit.

- Nos azok a tankok mindenhol jobb helyen lennének, csak nem itt.

Lassan körbejárta az asztalt és maga is mélabúsan hallgatta saját csizmájának kopogását a csendes szobában. Ránézett Waltherre és rájött, hogy felesleges kertelnie, minek finomkodni mikor régi barátja előtt áll, ha nem támogatja akkor pedig...mindegy az nem lehet.

- Walther. Azoknak a tankoknak menniük kell, ki kell eszközölnünk valahogy, hogy elküldjék őket keletre, esetleg délre a hadurak ellen. Ha maradnak akkor pedig harcképtelenné kell őket tenni. Az ügynek szigorúan titkosnak kell maradnia, igénybe kell, hogy vegyük a cégedet is.....ne aggódj, a pénz nem számít. Sanghaj túl fontos ahhoz, hogy a jövőben Csang Kaj-sek kezében hagyjuk, Császárunk pedig nem lesz hálátlan az olyan magánemberekkel szemben akik tudják, hogy melyik oldalra kell állni.

Takatoro egy fényes lapot vett ki bal zsebéből és Walther asztalára tette…egy színarany lapocska volt kvázi aranyrög. Nem mondott mellé semmit, Walthernak megvan a magához való esze.
A háború előszele volt és egyes „harctereken” már keményen tombolt is az, ilyen volt a gazdaság is, mely előkészülete volt annak, hogy majd egyszer Sanghaj kikötője fölé a japán birodalmi zászlót húzzák fel.

Walther csendben hallgatta végig Takatoro beszédét, és követte a kezét, amint elé tett egy apró, ám annál értékesebb aranyrögöt. Különféle gondolatok kavarogtak a fejében, és pár pillanatig nem igazán tudta mit is tehetne. Szórakozottan emelte fel az aranyrögöt és forgatni kezdte a kezében, megcsodálva minden részletét. Igazán tanácstalan volt azzal kapcsolatban mit kéne tennie. Szíve szerint azonnal felpattant volna, és igen kiált, ám sok más minden is kötelezte: a Németországhoz való hűség, a barátsága a kínai párti von Falkenhausen-nel, akivel sokat beszélgettek már mindenféléről, és nem utolsó sorban az az ötperces beszélgetés magával a Führer-rel, amely végleg eloszlatta a kétségeit, és amelynek végén örök esküt tett magában arra, hogy bármit is tegyen a Führer, ő követni fogja. És persze ott volt Mejmej, a kínai szolgálólánya, aki nos… kicsit több volt szolgálólánynál.
- Én… én… igazán nem tudom – sóhajtott fel Walther. Az aranyröggel a kezében felállt, és odalépett Takatoro mellé, majd a kezébe tette a fénylő lapot. Látta a csalódás jeleit a férfi szemében, ám nem sietett megszólalni. Végül pár pillanat hallgatás után elszánta magát, és tudta mit kell tennie.
- Ezt nem fogadhatom el – mondta majd elengedte a lapocskát. – Én e nélkül is segíteni fogok, nálam ez nem pénzkérdés. Amikor én mentem segítségért hozzátok, ti segítettetek rajtam. Ennyivel tartozom.
Szinte lehetett látni Takatorón a boldog megkönnyebbülést, és azt a valamifajta testvéri érzést, amely megpróbált a maszk alól előtörni, ám ő mégis visszafojtotta. A japánok sosem tudták igazán kezelni érzelmeiket, de ez rendjén is van így.
- Talán meg tudom oldani, hogy a tankok jó időre kikerüljenek a forgalomból – gondolkozott el, és halványan elmosolyodott.

Takatoro megkönnyebbült Walther pozitív válaszának hallatán, természetesen ezt nem mutatta ki. Elégedetten csattant fel:

- Remek! Ezt szerettem volna hallani, tudtam, hogy nem lesz kérdés a támogatásunk.

Takatoro egy szót sem szólva visszacsúsztatta zsebébe az aranyrögöt és konstatálta magában, hogy ez a formája a támogatásnak nyilván őszintébb. Mindazonáltal látta a kétely jeleit Walther arcán.

- Nem kell aggódnod, ez a "befektetés" jócskán meg fog térülni a cégednek....és...nos tudom, hogy vannak kínai barátaid is. Tudod egy új rendszerben új irányítók is kellenek és hűséges helyiek.

Mindent megbeszéltek tehát, nem maradt más, mint tervezni és cselekedni, ránézett a kecses faliórára - mely valószínűleg svájci, Walthernak mindig kifinomult volt az ízlése és nem spórolt a stíluson - és ráeszmélt, hogy gyorsan elment az idő a társalgással, neki pedig jelenése volt a helyőrség parancsnokánál.

- Most viszont mennem kell, kérlek értesíts ha jutottál valamire. Te ismered a körülményeket és a terepet, ha gondolod...emberekkel tudok szolgálni. A japán helyőrségi épületben megtalálsz, de ha megkeresel kérlek tedd azt diszkréten, a kínai gengsztereknek, Csang Kaj-sek kutyáinak mindenhol van fülük. Minden jót.

Takatoro megkeményítette vonásait és köszönésképp enyhén bólintott egyed, majd határozottan kiviharzott az épületből. Az utcán felszállt lovára és a közben arra járó két japán "rendfenntartót" intette le, azok meghajlással válaszoltak. Takatoro lassan eltűnt a tömegben és lefordult egy szűk kis utcán, a kikötő felé vette az irányt.

Ahogy Takatoro hadnagy elviharzott a nemzetközi koncesszióból a japán területre, számtalan külföldi, illetve kínai mellett vezetett el az útja. Nem is sejtette, hogy egyikük, aki éppen a környéken intézte a dolgait, látja, ahogy kilép az Deutsche Ostasianitsche GmBH épületéből, és felpattanva lovára, elhagyja az utcát. Ez a férfi, aki a KMT egyik informátora volt Sanghajban, szinte azonnal elsietett, hogy jelentse a dolgot a kapcsolatainak.

Sanghaj
Koumintang Pártépület

Du Ling-san százados, a hírszerzés egyik helyi vezetője érdeklődve hallgatta az érkező beszámolót. Kényelmesen elnyújtózott székében, miközben beosztottja felolvasta neki a sürgős üzenet tartalmát. Egy japán katona megszegte a fegyverszünet rendelkezését, és átlépve a japán koncesszió határát, a nemzetközi gyarmatra ment. Ez nem túlságosan új keletű dolog, minden nap történnek hasonlók. Ami meredekké tette ezt az egészet, hogy egy olyan cég épületébe ment be, amely jelenleg igen fontos volt az ország számára. A németektől érkező fegyverexport egy részét az ő raktáraikban tárolták, és ők szállították a hozzájuk való alkatrészek nagy részét. Az üzenet megérkezése után két nap telt el, és az összes elérhető emberét erre a feladatra állította rá. Most érkezett el az ügy megtárgyalásának ideje, így hát összehívta legjobb embereit. Mikor a kis emlékeztető felolvasása befejeződött, a százados a szobában lévő további tisztek felé fordult:
- Ez egy igen kellemetlen hír. Önök mit gondolnak?
- Bátorkodtam utánanézni ennek a bizonyos Walther von Abensberg-nek – szólalt meg az egyik hadnagy. – és úgy tűnik, hogy sok japán barátja van a hadseregnél és a gazdasági életben, mostohaapja pedig, aki egy japán volt, 1932-ben Sanghajban esett el.
- Érdekes…felettébb érdekes. Még valami információ? – pillantott az előbbi hadnagyra.
- Több alkalommal járt már Németországban az útlevele alapján, és bizonyos információim szerint a nemzetiszocializmus egyik nagy híve. Sőt mit több, szoros kapcsolatokat ápol az Abwehr-rel.
- Hogy jutott ezen információk birtokába? – vonta fel a szemöldökét érdeklődve a tiszt.
- Megtaláltam a legmegfelelőbb forrást, aki pár száz márkáért cserébe mindent elmondott.
- Valóban? És ki lenne az?
- Hans Jaeger, a személyi titkára – felelte a hadnagy mosolyogva. Du Ling-san pedig elismerően bólintott. Most már körvonalazódott a fejében, hogy mit is kéne tennie.

Sanghaj környékén

Walther BMW-je megállt a tekintélyes méretű raktárépület előtt, ő maga pedig kiszállt belőle. Itt őrizték a Takatoro által oly annyira sérelmezett Panzer I-es páncélosokat, amelyekre hamarosan rákerül a Kuomintang kék körben álló fehér napja. Még nem igazán állt össze benne, hogy mit is tehetne az eltakarításuk érdekében, azonban úgy gondolta majd ihletet merít abból, ha láthatja őket. Előre küldte titkárát, hogy készítse elő a raktárt a látogatására, mikorra odaér. Időközben elérte az épület bejáratát és a legteljesebb nyugalommal sétált be rajta, ám ami odabent fogadta, az teljesen megdöbbentette. A Kuomintang egyenruháját viselő katonák, legalább egy szakasznyi állt odabent készültségben, szuronyokkal, és a megjelenésére azonnal rá pillantottak, fegyverük azonban a földön maradt. Két kísérője azonnal pisztolyához kapott, és idegesen fürkészve a kínai katonákat, felkészültek a halálig tartó küzdelemre.
- Erre semmi szükség, uraim – szólalt meg valaki tőlük jobbra, szinte tökéletes németséggel.
- Ki maga és mégis mi ez? – csattant fel Walther. – Amit Önök tesznek, az teljességgel elfogadhatatlan és a nemzetközi jog számos…
- Ha megengedi, válaszolnék – felelte hűvösen a tiszti egyenruhát viselő férfi. – Du Ling-san százados vagyok, a Kínai Köztársaság Hírszerzésétől, Önről pedig kiderült, hogy nagy valószínűséggel kém és a japán titkosszolgálatot segíti, valamit az Abwehr munaktársa.
Walther előbbi harciassága teljesen elpárolgott és arca falfehérre váltott. Egyszerűen megszólalni sem tudott a megdöbbenéstől.
- Tudja, pontosan erre a reakcióra számítottam – mosolyodott el hűvösen a százados. – De mi nem kívánjuk bántani magát, hiszen Hazája értékes szövetségesünk. Ó, nem bizony.
- Hát akkor? – kérdezte a férfi megdöbbenve, hiszen arra számított, hogy az osztag máris tüzet nyit rájuk, ezzel takarítva el őket.
- Annyit kérünk csupán, hogy ezentúl továbbítás előtt adja át számunkra a jelentéseit, hogy mi azt kellőképpen…khmmm…kozmetikázhassuk. Valamint vezesse kelepcébe a japán kémet és katonáit.
- Azt már nem! – csattant fel ismét indulatosan. A hirtelen kitörés miatt a kínai katonák idegesen markolták a fegyverüket.
- Micsoda harciasság. Ám ez esetben számolnia kell a következményekkel is.
- Öljön meg, ha akar! Legalább majd az országom befejezi a maguk korrupt rezsimének a támogatását!
- Ha valakinek bántódás fog esni, az nem maga lesz – mosolyodott el immáron gonoszul a kínai. – Legjobb tudomásom szerint van egy pár kínai barátja, sőt egy kínai szeretője is…
Ez utóbbinál Walther arca ismét hamuszürke lett, és az ájulás környékezte. Ezek mindent tudnak róla, és mindenre képesek a céljaik elérésére… A kínaiak valóban ördögök, akárcsak II. Vilmos császár mondta. A saját életét még csak-csak feláldozná, de másokét biztosan nem.
- M…mire volna szüksége?

Sanghaj
Japán koncesszió

Takatoro tiszti lakásának ajtaján halk kopogás hallatszott, majd egy levelet csúsztattak be az ajtó alatt. Mire a hadnagy odaért és kinyitotta az ajtót, már sehol sem volt a rejtélyes figura, aki ezt az üzenetet odaadta neki. A levelet kibontva egy üzenet állt ott.
”Üdv! Kitaláltam a módját, hogy lehetne a közös problémánktól megszabadulni. Menj néhány kiválogatott embereddel a mellékelt térképen bejelölt épületbe, a város mellett. Hogy ne ismerjenek fel, ne viseljetek egyenruhát és csak pisztolyokat vigyetek magatokkal, valamint egy jó adag robbanószert. A bombákat elhelyezve az épületet ráomlaszthatjátok a tankokra, ez hónapokra kivonhatja őket az eseményekből. Március 4-én – három nap múlva – az őrség hiányos lesz, így nem lesz nehéz bejutni. Sajnos segíteni nem tudok, mivel üzleti ügyeim Kantonba hívnak. Sok sikert.

Walther”

Takatoro épp jázmin teát szürcsölgetett íróasztalánál és közben lassan tologatta a térképeket melyek Észak-Kínát ábrázolták, teljes lélekkel a háborúra készült, egy végső háborúra, hogy megfizessen a kínaiaknak. Minden hónapban történt valami a Kwantung hadsereg és a kínaiak között, de egyik sem lépte át a háborút kiváltó ingerküszöböt. Hallotta a kopogást és azt gondolta Saigo az vagy Shimizu, hogy a szokásos kártyapartira invitálják, még vetett egy pillantást az egyik ábrára, majd az ajtóhoz ballagott és kinyitotta. Az ajtó előtt azonban senki nem állt, Takatoro kinézett, de nem látott senkit a folyosón, már majdnem visszafordult mikor észrevette a levelet a földön. Tudta, hogy nem japán tehette oda, különben ott maradt volna és személyesen adja át neki az üzenetet. Visszatért íróasztalához és kibontotta a levelet. Miután elolvasta mosolyogva vette fel a kabátját abban a biztos tudatban, hogy barátjának sikerült a közös terv ráeső részét teljesítenie.
- Walther erre még iszunk egy szakét mondta derülten maga elé.
Eltelt a pár nap és Takatoro minden hozzávalót beszerzett az akcióhoz, öt megbízható közkatonát vett maga mellé, a saját akciójának akarta betudni a dolgot, így nem mondta el tiszttársainak még a tervét.

Takatoro és a katonák nesztelenül közelítették meg a szóban forgó épületet, mely hátsó bejárata előtt mintegy három kuomintangos őr strázsált, éppen cigarettáztak, kettő közben egymással beszélt miközben a harmadik a környéket kémlelte elmélyülten. A japán "osztag" eközben az épület sarkához lopódzott miután hang nélkül átvágták a drótkerítést. Takatoro intett 3 emberének, hogy kerüljék meg az őröket az egyik roncshalom mögött. Minden a terv szerint alakult, az egyik japán a másik oldalról egy kis zajt csapott, erre a kuomintangosok felfigyeltek, az egyik közeledni kezdett a másik kettő pedig ugyan megfogta puskáját, de tovább csevegtek valamin, rábízták a buzgóbbra az ügyet, biztos csak valami kóbor kutya lehet ott.

Egy kattanás hallatszott semmi egyéb és az árnyékok hirtelen életre keltek, a cigarettázó flegma kínaiak száját Takatoro emberei befogták és a következő pillanatban már elvágott torokkal huppantak a földre, a kémlelő kínai hátra tekintett, de még mielőtt bármit reagálhatott volna ő is hasonlóképpen végezte. Miután a csapat elrejtette a holttesteket belopódzott a hátsó bejáraton és kétfelé válva a tartó oszlopokat kezdték el keresni, hogy elhelyezzék a bombákat.

A nagyon sötét raktárépületben csend honolt, talán túlságosan is nyomasztóan. Az ajtótól több méterre befelé veszitek észre a tankokat jelző körvonalakat. Katonás rendben sorakoznak, arra várva, hogy a csatában halált oszthassanak. Az első két vastag tartóoszlop igen közel volt a behatolókhoz, így hát az egység két felé válva indult meg ezek felé. A nyomasztó csend egyre idegesítőbbé vált, ahogy a japán ügynökök elérték az első célpontjukat. Éppen kezdték kipakolni a robbanószert a hátizsákokból, amikor mintegy vezényszóra egy hangos kattanás hallatszott, és egy szinttel fentebbről két erős légvédelmi pásztázó fény vakította el a behatolókat. Halk kattanások jelezték, hogy bizony ez egy kelepce, és jó pár ellenséges katona csalta őket tőrbe. A hogyan kérdésre egyelőre nem volt idő válaszolni, most a hogyan éljék túl kérdésen volt a hangsúly. Alig egy pillanat telt el, azonban máris hallani lehetett, ahogy a raktár egyetlen kapuja bezárul és hallani lehetett, ahogy kívülről rájuk zárják azt. Körbepillantva legalább húsz-huszonöt felfegyverzett kínai katona képét látták, kezükben modern puskákkal, fejükön német Stahlhelmmel. Az őket szembevilágító két reflektor között pedig egy háromlábú állványon lévő géppuska állt tüzelésre készen.
- Japán kémek – szólalt meg egy határozott hang enyhe kínai akcentussal. – Most két lehetőségük van: vagy megadják magukat és átadják minden ismeretüket a japán tervekről és a sanghaji helyőrségről…vagy meghalnak.
A bejelentést rövid, idegőrlő csend követte. A reflektorok remekül megvilágították a leselejtezett, régi, már-már használhatatlan tankokat, páncélautókat és egyéb fegyvereket. Itt nem a friss német szállítmányt tárolták, hanem a szétbontásra váró, leselejtezett darabokat. Mivel az ellenség a fentről tüzelhetett a munkairányítóknak kialakított fémjáróról, méghozzá minden irányból, így fedezéket találni igen nehéznek tűnt. Persze ennek is meg volt a maga hátránya, a kínaiak odafent csak pár láda mögött rejtőzhettek el. Pár méterrel előre, bal oldalt állt egy kisebb belső épület féle, amely egykor iroda lehetett.
- Jut eszembe, kint még legalább ötven katona várakozik, teherautókkal – tette hozzá a hang. – Ha innen ki is jutnak, élve nem hagyják el ezt a helyet.